Erről a témáról sok könyvet írtak már. A boszorkányság eredetét a néhai dr. Margaret Murray az őskor kőkorszaki időszakáig (kb. 25000 év) vezette vissza. Kimutatta a mozgalom napjainkig tartó, töretlen vonalú fejlődését. Eszerint a boszorkányság alapja a pogány hit, és egész Nyugat-Európában szervezett vallás volt a kereszténység térhódításáig. Mostanában a tudósok vitatják dr. Murray nézeteit, az azonban tagadhatatlan, nyilvánvaló igazságokat és gondolatébresztő megállapításokat tett közzé. A vallásos mágia lehetséges fejlődéséről vallott nézeteit ma is méltányolják.
Huszonötezer évvel ezelőtt őskori elődeink élete a vadászat sikerén múlott. A vad húsa volt az ősember étele, bőre a ruhája, s csontjaiból készítette szerszámait és fegyvereit. Akkoriban az emberek világát istenek tömege népesítette be. Úgy vélték, mindegyik természeti jelenségben egy-egy önálló szellem ölt alakot... a természet, benne az állatok is emberfeletti, azaz isteni tulajdonságokkal rendelkeznek, tehát istenek. Ezt a hitet nevezzük animizmusnak. Külön isten ellenőrizte a szeleket, az eget, a vizeket és így tovább, de ami a legfontosabb, külön isten tartotta kézben a vadászat ügyeit, nevezetesen a vadászat istene.
A zsákmány nagy része agancsos, illetve szarvas állat volt, így őseink elképzelése szerint a vadászat istene is szarvakkal ékesítette magát. Ilyen és efféle elképzelésekkel vette kezdetét a mágia kialakulása, ez tekinthető az ember első, botladozó lépésének a vallás felé. A varázslatok elsősorban feltehetően a szellemek jóindulatát voltak hivatva leképezni. Az elődök úgy gondolhatták, hogy hasonló a hasonlónak örvend, s bizonyos dolgok utánzásával előidézhetik a kívánt hatást. Ezt nevezzük rokonszenvmágiának. Például, ha egy életnagyságú agyagbölényt készítenek, s eljátsszák a sikeres vadászatot, akkor a következő vadászaton okvetlenül elejthetnek egy igazi bölényt. S igaz, ami igaz, a pozitív ráhangolódásnak nagy szerepe van a sikerben.
A vadászat istenével együtt létezett egy istennő, bár hogy melyikük volt előbb (vagy netán együtt alakultak ki), nem tudjuk –és ez lényegtelen is. –Na, nekem erről külön véleményem van! Majd, mikor már majdnem kész az oldal, megosztom veletek a nézeteimJ --Sokkal fontosabb, hogy a bő zsákmány előfeltétele a vadak szaporasága. A horda fennmaradásáé pedig az emberi termékenység. Nagy volt akkoriban a halandóság. A rokonszenvmágia részeként az ősember párzó állatokat ábrázoló agyag-és kőszobrocskákkal, továbbá a horda, illetve a törzs termékenységi rítusaival vélte biztosítani a sokasodást.
Számos ábrázolás maradt ránk a termékenység istennőiről. E vésetek és szobrok az úgynevezett Vénusz-alakok. Legnevezetesebb a willendolfi Vénusz, de a lausseli, a sireuili és a lespugne-i Vénusz(ok) is érzékletesen túlhangsúlyozzák a női termékenység fizikai jeleit. A nők kezében volt az utódok sorsa, ők viselték gondját a kicsiknek. A termékenység istennője képviselte a nőiség lényegét, a gondoskodó, fenntartó anyatermészet és az anyaföld erejét sűrítve alakjába. –Ha esetleg nem láttál még ilyet, akkor majd szerzek egy képet róla, addig is képzelj el egy nagyon kövér, labdaszerű női testet, elhanyagolható méretű karokkalJ
A földművelés kibontakozásával tovább nőtt az istennők tekintélye. Immár az emberek, az állatok és a növények szaporodására is felügyeltek. Az év az időjárás miatt két részre oszlott. A nyár a termények növekedésének időszaka volt, amelyért az istennő viselte a felelősséget, télen a vadászat istene uralkodott. A többiek, szelek, vizek, stb. istenei háttérbe szorultak, mert csökkent a jelentőségük.
Az ember fejlődésével párhuzamosan fejlődött a hitvilág, bár a vallások kialakulása nagyon lassan ment végbe. A fejlődés a környezethet igazodott, különbözőképp zajlott, az istenek és istennők is különféle neveket kaptak. Ám lényegében még ugyanazokról az istenekről van szó.
Lassan rájöttek, miként lehet a terményeket télire elrakni. A földműves kultúra fejlődésével párhuzamosan a vadászat jelentősége fokozatosan elhalványult. A szarvas istenre a természet isteneként, illetve később a halál isteneként tekintettek. Az istennő a termékenység jelképe maradt, ráadásul az újjászületés megtestesítője lett, miután az emberek többsége elkezdett hinni a halál utáni életben, mint ezt az i. e. 22000-18000 közötti időszak temetkezési szokásaiból is kitűnik. A halál utáni hit nyilvánvalóan az álmok világában gyökerezik. –Mert ugye ha valaki rég elhunyt feleségéről álmodik, akkor olyan, mintha élne, csak nem itt, hanem egy másik világbanJ
A rítusok –a termékenység, a vadászat sikere, a bőséges termés –szaporodásával egyidejűleg fejlődött ki egy sajátos tudású réteg, a pogány papság. Kevés kiválasztott tudta eredményesen végezni a szertartásokat. Egyes európai vidékeken e kevés vezető sámánt, papot és papnőt wiccának hívták. A wicca (eredetileg wicca a férfi, és wicce a nő) szó eredeti jelentése: bölcs. A wicca egy személyben volt orvos, bíró, tanácsadó, varázsló és pap. A wiccák teljhatalmú közvetítőként működtek isten és ember, valamint különféle létsíkok között. A nagy ünnepeken őket is szinte istenekként tisztelték.
A kereszténység megjelenése után nem –mondom, NEMJ -következett be tömeges áttérés az új vallásra, hiába szuggerálja sok írás. Egész országokat nyilvánítottak hatalmi szóval kereszténynek, holott valójában mindössze az uralkodójuk vette fel a kereszténységet, azt is főleg bizonyos politikai formaságok kedvéért. A kereszténység első ezeréves fennállása során számos európai országban az ősi, természeti vallások valamelyikét követték az emberek.
A tömege áttérés Nagy Gergely pápa uralkodása alatt következett be. A pápa rádöbbent, hogy csak akkor nyerheti meg vallásának a népeket, ha templomai ugyanott várják a híveket, ahol a hajdani imahelyek, és régi istentiszteleti helyszínek álltak. Püspökeinek és egyéb egyházi méltóságainak meghagyta, hogy hordassák ki a bálványokat a „pogány” templomokból, törjék össze vagy égessék el a nemkívánatos ereklyéket, a templomot pedig szenteljék újra, és avassák fel keresztény rituálé szerint. Ez az átfogó hadművelet sikeresnek bizonyult. Ám, az új, keresztény templomok építésekor jószerivel csak pogány kézművesekre hagyatkozhattak, akik nagyon okosan saját isteneik faragott másaival díszítették az új templomokat. Ezenképpen a lakosság új igéket hallgatott ugyan, de a saját istenei között ült.
A kereszténység korai időszakában a wiccák és általában a pogány hit követői az egyház vetélytársai voltak. Természetes, hogy szerettek volna megszabadulni tőlük, ám még nem sikerült döntő csapást mérni rájuk. Ilyenkor szokás a régi vallások isteneit az új vallás ördögeiként emlegetni. A természeti hit isten szarvakat viselt. Mi lehetett volna más, mint maga a Sátán? Mi következik ebből? Okszerűen annyi, hogy a pogányok, vagyis a régi istenek mellett kitartó emberek azért nem tértek át az új hitre, mert a Sátán hívei!
A wiccák és boszorkányok ellen felhozott vád, miszerint a gonosz, vagyis a Sátán követői volnának, egyszerűen nevetséges. Az ördög fogalma vallási kitaláció, és figyelemre méltó, hogy az Újtestamentum megjelenése előtt egy hangsúlyos szó sem esik gonoszról a Bibliában. Nem ártana emlékezni rá, hogy a fény és az árnyék, a jó és a rossz összetartozó fogalmak. Az ősi idők istenségei nagyon is emberarcúak voltak, a természetük jó és rossz oldala a létezés kétértelműségét tudatta. Az új, hibátlan, mindenható, szerető isten és az emberre hasonlító régi istenek között kiengesztelhetetlen ellentét feszült, jóllehet a fehéret nem láthatnánk a fekete nélkül, a Mindenható egysíkú istenképe mégis kialakult. –Huh, de hosszú és tekervényes mondat…J --A kereszténység egyre erősödött, terjedésével párhuzamosan lassan kiszorultak a természeti vallások. A reformáció időszakában már csak a távoli, mondhatni isten háta mögötti vidékeken tartotta magát egykét ősi nézetrendszer. Az ősi hitek követőit pogányoknak, illetve barbároknak tartották. A pogány szó latin eredetű, s eleinte nem jelentett többet vidékinél, a barbárok pedig a pusztákon, a szabad térségekben élő vándorló emberek voltak. Eredetileg semmi rosszat nem jelentett pogánynak lenni. A másodlagos értelmezés, miszerint a pogány a gonosz cimborája volna, meglehetősen igazságtalan és méltatlan ráfogás.
A kereszténységet el nem fogadó emberek elleni keresztes hadjárat idővel folytatódott, mi több, fokozódott. A wiccákat azzal vádolták, hogy az asszonyok és állatok terméketlenné tételén, valamint a termés elpusztításán mesterkednek. Senki nem gondolt bele, hogy amennyiben a boszorkányok és varázslók valóban ezt tették volna, közveszélyes őrülteknek számítanak. Ráadásul maguk is elszenvedték volna a nélkülözést, hiszen mint afféle emberek, ettek-ittak, szaporodtak akkoriban. Az ősi termékenységi rítus alkalmából a falusiak bizonyos tavaszi telihold idején kimentek a földekre, és kocsirúdon, vasvillán vagy seprűn lovagolva, akár a gyerekek a vesszőparipákon, körbetáncolták a földjüket. A tánc során időnként felszökkentek, növekedésre buzdítva a növényeket. Ártalmatlan rokonszenvmágiát űztek. Az új papság szerint a mezei tánc célja a termés megrontása volt, a szökdécselésből levegőben röpködés lett, természetesen azért, hogy a Sátán javára munkálkodjanak. –Nahát, hogy egyeseknek milyen élénk a fantáziája! L
A pogány megnyilvánulásokat egyre több gyanakvás övezte, végezetül vádaskodássá fajultak a dolgok.
Azután 1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. Két évvel később pedig…
„Sprenger és Kramel 1486-ban Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) címen kiadott háromrészes művének első kötete a boszorkánykérdés taglalása előtt a boszorkányság szükséges velejáróival foglakozik, úgymint a sátán, a boszorkány, és a Mindenható Isten engedelme. Itt mindenekelőtt közlik olvasóikkal, hogy a boszorkányság még csak nem is eretnekség. Majd rámutatnak, hogy beleértve a gyermekeket is: a boszorkányok képesek lidércnyomást okozni, lidérceket kikölteni és paráználkodni, közösülni az ördöggel, uralkodni a szeretett vagy gyűlölt férfi elméje felett, képesek a nemzőerő elvételére, a nemi aktus megakadályozására, képesek olyan szemfényvesztő bűvészmutatványokra, amelyek következtében a férfijúi szervek vagy teljesen visszahúzódnak az érintettek testébe, vagy elválnak a testtől. A boszorkányok rosszindulata elől még a méhmagzatok sincsenek biztonságban, mert a gonosz teremtmények sokféle módját ismerik az embriók meggyilkolásának, és így tovább…
A mű második részében a boszorkánytársaságok berkein belül végzett tevékenységekkel foglalkoznak, valamint azzal, miként lehet e mesterkedéseket elhárítani vagy semmissé tenni.”
„Kiderül, hogy a boszorkánnyá válás feltétele az ördöggel kötött szövetség. Megtudhatjuk, hogyan utaznak be hihetetlen távolságokat, miként előzik meg és akadályozzák a megtermékenyülést, milyen eszközökkel fosztják meg a férfiakat férfiasságuktól, milyen gaztettekre képesek bábaként, amikor válogatottan aljas módszerekkel gyermekeket ölnek, részint, hogy szertartási áldozathoz jussanak, részint gyalázatos bölcsességük érdekében. Megtudhatjuk, hogyan fondorkodnak a lábasjószág körül, miképp uralják a természet erőit.”
„Se szeri, se száma a vádaskodásnak, de még nincs vége.
Művük harmadik részében jogi kérdésekkel foglalkoznak, többek közt azzal, milyen eljárás alá kell vonni az egyházi és a civil bíróságok elé idézett boszorkányokat és egyéb eretnekeknek bélyegzett embereket. S talán ez utóbbi a legfontosabb, mert az egyszerű eretneket a boszorkánytól, s a boszorkányt a hívő kereszténytől csakis az úgynevezett próbákkal lehet elkülöníteni. Azután jön egy lényeges kérdés, ki alkalmas a próbák elvégzésére és megítélésére? Módszerükhöz forgatókönyvet is írtak. Először a vizsgálattal megbízottak ünnepélyesen felesküsznek istenre, majd áttanulmányozzák a szemtanúk előzetes vallomásait, azután a szemtanúk képességeit, vagyoni és társadalmi tekintélyét. Vajon halálos ellensége kiáltotta-e ki az illetőt boszorkánnyá? Itt jelzik, hogy alacsony rangúak, bűnözők és a bevádolt személyek szolgáinak tanúvallomása is elfogadható, mert semmiféle különbségtétel nem indokolt, sem pedig az ellenséges viszony. Mi pedig megtanulhatjuk, hogy a boszorkányság ügyében bármit elfogadtak bizonyítéknak, és a legutolsó jöttment szavait is hitelesnek fogadták el abban a korban, ahol ez a demokratizmus semmiféle más téren nem érvényesült! Alkalomadtán még a kisgyermekek állításait is hiteles vallomásként kezelték!
A Boszorkányok pörölyéből vett szemelvények alapján kétségtelen, hogy megszállottakkal volt dolguk elődeinknek. Az iromány több fejezete például beható aprólékossággal foglalkozik a boszorkányok állítólagos szexuális kicsapongásaival, valamint általában a magánéletük kérdéseivel. Kiket ragadtatott ilyen kóros és fatális képzelgésre a fantáziája? Két jámbor dominikánus szerzetest.” (Raymond Bucland –Az ősi és modern boszorkányság)
- Ez… már sokszor elolvastam,… de mindig megdöbbent. És még minket neveztek mocskos erkölcsűnek! L–Az irat durvaságára jellemző, hogy mikor bemutatták a kölni teológiai egyetemen –ami akkoriban cenzori feladatokat is ellátott -, a professzorok többsége kerek-perec visszautasította az irat tartalmát. Kramer és Sprenger azonban aláhamisította a teológusok jóváhagyó aláírását. Erre csupán négyszáz évvel később, 1898-ban derült fény!
A két hamisító műve felszította az izgatottság lángjait. Háromszáz éven át tombolt a boszorkányság elleni tébolyult harc. Az elvakult falusiak készségesen végeztek az immár gyanús életű helyi vajákosokkal. Treves érseke 1586-ban arra a következtetésre jutott, hogy a helybéli boszorkányok okozták a szokásosnál keményebb téli időjárást. Emberei a kínvallatásoktól sem riadtak vissza. Beismerő vallomásokat csikartak ki a vádlottakból. Ennek szomorú következményeként százhúsz nőt és férfit küldtek máglyára.
Durva becslések szerint a boszorkányüldözés (javarészt a felvilágosult reneszánsz korszak) idején kilencmillió nőt, férfit és gyermeket végeztek ki, vagy kínoztak halálra a hamis vádak bűvöletében. –Gyerekeket is… öregeket… szipp LL --Természetesen, nem mindegyikük volt pogány. A boszorkányüldözés remek alkalmat kínált egyeseknek, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal, akiket irigyeltek. A hisztérikus gyűlölködés terjedésére és következményire tökéletes példa a felakasztott salemi boszorkányok (Angliában nem égették, hanem akasztották a boszorkányokat) esete (1692). Közülük vélhetőleg mindössze ketten, Bridget püspök és Sarah Good voltak a régi vallás hívei, a többiek a helyi egyházközösség oszlopos tagjainak minősültek, addig a sötét emlékű napig, amikor a hisztérikus gyereksereg „kikiabálta” őket.
No és a satanizmus? A boszorkányokat az inkvizítorok az ördög követőinek vélték. Igazuk volt? Nem. Noha sokan elhitték a vádat, attól az még hiedelem marad. A korai egyház mindenesetre páratlan szigorral bánt az új hívekkel. Nem elégedett meg a parasztok hitéletének irányításával, szerelmi szokásaikat és életmódjukat szintén befolyásolni akarta. Még a házaspárok szerelmi együttléteit is helytelenítette!
Nincs miért csodálkozni, ha a magánélet „szentségének” eltörlése, valamint az egyház más, durva beavatkozási kísérletei titkos lázadáshoz vezettek. –Még jó hogy! L --Az emberek –akkoriban már keresztények –képzeletét felülmúlta, hogy e mindent megtiltó zsarnok hatalmat a „szeretet isteneként” imádják, ezért megteremtették maguknak az ellenkező istenképet. Így kialakult a satanizmus, a kereszténység ellentétpárja, pontosabban gúnyrajza. Mindez az egyházi önkény elleni lázadásnak indult. A satanizmus istene természetesen maga a fő gonosz, a Sátán volt.
Az anyaszentegyház nem nézhette sokáig tétlenül a rebelliót. A satanisták katolikusellenesek voltak, akárcsak a boszorkányok, tehát mi sem volt egyszerűbb, mint a boszorkányságot azonosítani a satanizmussal.
A XVII. század vége felé a természeti vallás megmaradt képviselői illegalitásba kényszerültek. A rejtőzködést követő háromszáz esztendő alatt a boszorkányság minden formája eltűnt az emberek szeme elől. Ám kis csoportokban, gyakorta a családtagokból szervezett boszorkánygyülekezetekben fennmaradt a mesterség és a hit. –Hát igen… egy ilyen ősi vallás nem pusztul el olyan könnyen… J
A nyomtatás feltalálását követően a keresztény irodalom az aranykorát élte, s virult az üldöztetés teljes időszakában. Következésképpen a boszorkányságról szóló írások kivétel nélkül a katolikus egyház szemszögéből foglalkoznak a kérdéssel.
Angliában 1951-ben helyezték hatályon kívül a boszorkányok ellen hozott törvényeket. Dr. Gerald Brousseasu Gardner 1954-ben tette meg első kísérletét a boszorkányság felélesztésére. Mert a vallás ekkorra már haldokolni látszott. Ám a megmaradt boszorkány körök nem kívántak nyilvánosság elé lépni. Ki merné állítani, hogy az üldözésre soha többé nem kerülhet sor? Gardner mindenesetre nagyon sokat dolgozott a boszorkányság életben tartásáért… neki köszönhetjük, hogy feléledt a mesterség számos változata.
Amerikában már sok nyitott csoport létezik, akik szívesen fogadják az új jelölteket… --ám hogy hazánkban van-e ilyen, azt nem tudom. JL
A vallás óriási utat tett meg a szerény őskori kezdetek óta. A hitvilág másik elemi részecskéje, a boszorkányság, szintén. Közben megedződött, felnőtt a feladataihoz, világszerte elterjedt, végül törvényesen elismert eszmévé vált. Igen, a boszorkányság helyet követelt magának a múlt történelmében, amint megvan a helye a jelenben és a jövőben is.
(F: Böbe)
Huszonötezer évvel ezelőtt őskori elődeink élete a vadászat sikerén múlott. A vad húsa volt az ősember étele, bőre a ruhája, s csontjaiból készítette szerszámait és fegyvereit. Akkoriban az emberek világát istenek tömege népesítette be. Úgy vélték, mindegyik természeti jelenségben egy-egy önálló szellem ölt alakot... a természet, benne az állatok is emberfeletti, azaz isteni tulajdonságokkal rendelkeznek, tehát istenek. Ezt a hitet nevezzük animizmusnak. Külön isten ellenőrizte a szeleket, az eget, a vizeket és így tovább, de ami a legfontosabb, külön isten tartotta kézben a vadászat ügyeit, nevezetesen a vadászat istene.
A zsákmány nagy része agancsos, illetve szarvas állat volt, így őseink elképzelése szerint a vadászat istene is szarvakkal ékesítette magát. Ilyen és efféle elképzelésekkel vette kezdetét a mágia kialakulása, ez tekinthető az ember első, botladozó lépésének a vallás felé. A varázslatok elsősorban feltehetően a szellemek jóindulatát voltak hivatva leképezni. Az elődök úgy gondolhatták, hogy hasonló a hasonlónak örvend, s bizonyos dolgok utánzásával előidézhetik a kívánt hatást. Ezt nevezzük rokonszenvmágiának. Például, ha egy életnagyságú agyagbölényt készítenek, s eljátsszák a sikeres vadászatot, akkor a következő vadászaton okvetlenül elejthetnek egy igazi bölényt. S igaz, ami igaz, a pozitív ráhangolódásnak nagy szerepe van a sikerben.
A vadászat istenével együtt létezett egy istennő, bár hogy melyikük volt előbb (vagy netán együtt alakultak ki), nem tudjuk –és ez lényegtelen is. –Na, nekem erről külön véleményem van! Majd, mikor már majdnem kész az oldal, megosztom veletek a nézeteimJ --Sokkal fontosabb, hogy a bő zsákmány előfeltétele a vadak szaporasága. A horda fennmaradásáé pedig az emberi termékenység. Nagy volt akkoriban a halandóság. A rokonszenvmágia részeként az ősember párzó állatokat ábrázoló agyag-és kőszobrocskákkal, továbbá a horda, illetve a törzs termékenységi rítusaival vélte biztosítani a sokasodást.
Számos ábrázolás maradt ránk a termékenység istennőiről. E vésetek és szobrok az úgynevezett Vénusz-alakok. Legnevezetesebb a willendolfi Vénusz, de a lausseli, a sireuili és a lespugne-i Vénusz(ok) is érzékletesen túlhangsúlyozzák a női termékenység fizikai jeleit. A nők kezében volt az utódok sorsa, ők viselték gondját a kicsiknek. A termékenység istennője képviselte a nőiség lényegét, a gondoskodó, fenntartó anyatermészet és az anyaföld erejét sűrítve alakjába. –Ha esetleg nem láttál még ilyet, akkor majd szerzek egy képet róla, addig is képzelj el egy nagyon kövér, labdaszerű női testet, elhanyagolható méretű karokkalJ
A földművelés kibontakozásával tovább nőtt az istennők tekintélye. Immár az emberek, az állatok és a növények szaporodására is felügyeltek. Az év az időjárás miatt két részre oszlott. A nyár a termények növekedésének időszaka volt, amelyért az istennő viselte a felelősséget, télen a vadászat istene uralkodott. A többiek, szelek, vizek, stb. istenei háttérbe szorultak, mert csökkent a jelentőségük.
Az ember fejlődésével párhuzamosan fejlődött a hitvilág, bár a vallások kialakulása nagyon lassan ment végbe. A fejlődés a környezethet igazodott, különbözőképp zajlott, az istenek és istennők is különféle neveket kaptak. Ám lényegében még ugyanazokról az istenekről van szó.
Lassan rájöttek, miként lehet a terményeket télire elrakni. A földműves kultúra fejlődésével párhuzamosan a vadászat jelentősége fokozatosan elhalványult. A szarvas istenre a természet isteneként, illetve később a halál isteneként tekintettek. Az istennő a termékenység jelképe maradt, ráadásul az újjászületés megtestesítője lett, miután az emberek többsége elkezdett hinni a halál utáni életben, mint ezt az i. e. 22000-18000 közötti időszak temetkezési szokásaiból is kitűnik. A halál utáni hit nyilvánvalóan az álmok világában gyökerezik. –Mert ugye ha valaki rég elhunyt feleségéről álmodik, akkor olyan, mintha élne, csak nem itt, hanem egy másik világbanJ
A rítusok –a termékenység, a vadászat sikere, a bőséges termés –szaporodásával egyidejűleg fejlődött ki egy sajátos tudású réteg, a pogány papság. Kevés kiválasztott tudta eredményesen végezni a szertartásokat. Egyes európai vidékeken e kevés vezető sámánt, papot és papnőt wiccának hívták. A wicca (eredetileg wicca a férfi, és wicce a nő) szó eredeti jelentése: bölcs. A wicca egy személyben volt orvos, bíró, tanácsadó, varázsló és pap. A wiccák teljhatalmú közvetítőként működtek isten és ember, valamint különféle létsíkok között. A nagy ünnepeken őket is szinte istenekként tisztelték.
A kereszténység megjelenése után nem –mondom, NEMJ -következett be tömeges áttérés az új vallásra, hiába szuggerálja sok írás. Egész országokat nyilvánítottak hatalmi szóval kereszténynek, holott valójában mindössze az uralkodójuk vette fel a kereszténységet, azt is főleg bizonyos politikai formaságok kedvéért. A kereszténység első ezeréves fennállása során számos európai országban az ősi, természeti vallások valamelyikét követték az emberek.
A tömege áttérés Nagy Gergely pápa uralkodása alatt következett be. A pápa rádöbbent, hogy csak akkor nyerheti meg vallásának a népeket, ha templomai ugyanott várják a híveket, ahol a hajdani imahelyek, és régi istentiszteleti helyszínek álltak. Püspökeinek és egyéb egyházi méltóságainak meghagyta, hogy hordassák ki a bálványokat a „pogány” templomokból, törjék össze vagy égessék el a nemkívánatos ereklyéket, a templomot pedig szenteljék újra, és avassák fel keresztény rituálé szerint. Ez az átfogó hadművelet sikeresnek bizonyult. Ám, az új, keresztény templomok építésekor jószerivel csak pogány kézművesekre hagyatkozhattak, akik nagyon okosan saját isteneik faragott másaival díszítették az új templomokat. Ezenképpen a lakosság új igéket hallgatott ugyan, de a saját istenei között ült.
A kereszténység korai időszakában a wiccák és általában a pogány hit követői az egyház vetélytársai voltak. Természetes, hogy szerettek volna megszabadulni tőlük, ám még nem sikerült döntő csapást mérni rájuk. Ilyenkor szokás a régi vallások isteneit az új vallás ördögeiként emlegetni. A természeti hit isten szarvakat viselt. Mi lehetett volna más, mint maga a Sátán? Mi következik ebből? Okszerűen annyi, hogy a pogányok, vagyis a régi istenek mellett kitartó emberek azért nem tértek át az új hitre, mert a Sátán hívei!
A wiccák és boszorkányok ellen felhozott vád, miszerint a gonosz, vagyis a Sátán követői volnának, egyszerűen nevetséges. Az ördög fogalma vallási kitaláció, és figyelemre méltó, hogy az Újtestamentum megjelenése előtt egy hangsúlyos szó sem esik gonoszról a Bibliában. Nem ártana emlékezni rá, hogy a fény és az árnyék, a jó és a rossz összetartozó fogalmak. Az ősi idők istenségei nagyon is emberarcúak voltak, a természetük jó és rossz oldala a létezés kétértelműségét tudatta. Az új, hibátlan, mindenható, szerető isten és az emberre hasonlító régi istenek között kiengesztelhetetlen ellentét feszült, jóllehet a fehéret nem láthatnánk a fekete nélkül, a Mindenható egysíkú istenképe mégis kialakult. –Huh, de hosszú és tekervényes mondat…J --A kereszténység egyre erősödött, terjedésével párhuzamosan lassan kiszorultak a természeti vallások. A reformáció időszakában már csak a távoli, mondhatni isten háta mögötti vidékeken tartotta magát egykét ősi nézetrendszer. Az ősi hitek követőit pogányoknak, illetve barbároknak tartották. A pogány szó latin eredetű, s eleinte nem jelentett többet vidékinél, a barbárok pedig a pusztákon, a szabad térségekben élő vándorló emberek voltak. Eredetileg semmi rosszat nem jelentett pogánynak lenni. A másodlagos értelmezés, miszerint a pogány a gonosz cimborája volna, meglehetősen igazságtalan és méltatlan ráfogás.
A kereszténységet el nem fogadó emberek elleni keresztes hadjárat idővel folytatódott, mi több, fokozódott. A wiccákat azzal vádolták, hogy az asszonyok és állatok terméketlenné tételén, valamint a termés elpusztításán mesterkednek. Senki nem gondolt bele, hogy amennyiben a boszorkányok és varázslók valóban ezt tették volna, közveszélyes őrülteknek számítanak. Ráadásul maguk is elszenvedték volna a nélkülözést, hiszen mint afféle emberek, ettek-ittak, szaporodtak akkoriban. Az ősi termékenységi rítus alkalmából a falusiak bizonyos tavaszi telihold idején kimentek a földekre, és kocsirúdon, vasvillán vagy seprűn lovagolva, akár a gyerekek a vesszőparipákon, körbetáncolták a földjüket. A tánc során időnként felszökkentek, növekedésre buzdítva a növényeket. Ártalmatlan rokonszenvmágiát űztek. Az új papság szerint a mezei tánc célja a termés megrontása volt, a szökdécselésből levegőben röpködés lett, természetesen azért, hogy a Sátán javára munkálkodjanak. –Nahát, hogy egyeseknek milyen élénk a fantáziája! L
A pogány megnyilvánulásokat egyre több gyanakvás övezte, végezetül vádaskodássá fajultak a dolgok.
Azután 1484-ben VIII. Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen. Két évvel később pedig…
„Sprenger és Kramel 1486-ban Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) címen kiadott háromrészes művének első kötete a boszorkánykérdés taglalása előtt a boszorkányság szükséges velejáróival foglakozik, úgymint a sátán, a boszorkány, és a Mindenható Isten engedelme. Itt mindenekelőtt közlik olvasóikkal, hogy a boszorkányság még csak nem is eretnekség. Majd rámutatnak, hogy beleértve a gyermekeket is: a boszorkányok képesek lidércnyomást okozni, lidérceket kikölteni és paráználkodni, közösülni az ördöggel, uralkodni a szeretett vagy gyűlölt férfi elméje felett, képesek a nemzőerő elvételére, a nemi aktus megakadályozására, képesek olyan szemfényvesztő bűvészmutatványokra, amelyek következtében a férfijúi szervek vagy teljesen visszahúzódnak az érintettek testébe, vagy elválnak a testtől. A boszorkányok rosszindulata elől még a méhmagzatok sincsenek biztonságban, mert a gonosz teremtmények sokféle módját ismerik az embriók meggyilkolásának, és így tovább…
A mű második részében a boszorkánytársaságok berkein belül végzett tevékenységekkel foglalkoznak, valamint azzal, miként lehet e mesterkedéseket elhárítani vagy semmissé tenni.”
„Kiderül, hogy a boszorkánnyá válás feltétele az ördöggel kötött szövetség. Megtudhatjuk, hogyan utaznak be hihetetlen távolságokat, miként előzik meg és akadályozzák a megtermékenyülést, milyen eszközökkel fosztják meg a férfiakat férfiasságuktól, milyen gaztettekre képesek bábaként, amikor válogatottan aljas módszerekkel gyermekeket ölnek, részint, hogy szertartási áldozathoz jussanak, részint gyalázatos bölcsességük érdekében. Megtudhatjuk, hogyan fondorkodnak a lábasjószág körül, miképp uralják a természet erőit.”
„Se szeri, se száma a vádaskodásnak, de még nincs vége.
Művük harmadik részében jogi kérdésekkel foglalkoznak, többek közt azzal, milyen eljárás alá kell vonni az egyházi és a civil bíróságok elé idézett boszorkányokat és egyéb eretnekeknek bélyegzett embereket. S talán ez utóbbi a legfontosabb, mert az egyszerű eretneket a boszorkánytól, s a boszorkányt a hívő kereszténytől csakis az úgynevezett próbákkal lehet elkülöníteni. Azután jön egy lényeges kérdés, ki alkalmas a próbák elvégzésére és megítélésére? Módszerükhöz forgatókönyvet is írtak. Először a vizsgálattal megbízottak ünnepélyesen felesküsznek istenre, majd áttanulmányozzák a szemtanúk előzetes vallomásait, azután a szemtanúk képességeit, vagyoni és társadalmi tekintélyét. Vajon halálos ellensége kiáltotta-e ki az illetőt boszorkánnyá? Itt jelzik, hogy alacsony rangúak, bűnözők és a bevádolt személyek szolgáinak tanúvallomása is elfogadható, mert semmiféle különbségtétel nem indokolt, sem pedig az ellenséges viszony. Mi pedig megtanulhatjuk, hogy a boszorkányság ügyében bármit elfogadtak bizonyítéknak, és a legutolsó jöttment szavait is hitelesnek fogadták el abban a korban, ahol ez a demokratizmus semmiféle más téren nem érvényesült! Alkalomadtán még a kisgyermekek állításait is hiteles vallomásként kezelték!
A Boszorkányok pörölyéből vett szemelvények alapján kétségtelen, hogy megszállottakkal volt dolguk elődeinknek. Az iromány több fejezete például beható aprólékossággal foglalkozik a boszorkányok állítólagos szexuális kicsapongásaival, valamint általában a magánéletük kérdéseivel. Kiket ragadtatott ilyen kóros és fatális képzelgésre a fantáziája? Két jámbor dominikánus szerzetest.” (Raymond Bucland –Az ősi és modern boszorkányság)
- Ez… már sokszor elolvastam,… de mindig megdöbbent. És még minket neveztek mocskos erkölcsűnek! L–Az irat durvaságára jellemző, hogy mikor bemutatták a kölni teológiai egyetemen –ami akkoriban cenzori feladatokat is ellátott -, a professzorok többsége kerek-perec visszautasította az irat tartalmát. Kramer és Sprenger azonban aláhamisította a teológusok jóváhagyó aláírását. Erre csupán négyszáz évvel később, 1898-ban derült fény!
A két hamisító műve felszította az izgatottság lángjait. Háromszáz éven át tombolt a boszorkányság elleni tébolyult harc. Az elvakult falusiak készségesen végeztek az immár gyanús életű helyi vajákosokkal. Treves érseke 1586-ban arra a következtetésre jutott, hogy a helybéli boszorkányok okozták a szokásosnál keményebb téli időjárást. Emberei a kínvallatásoktól sem riadtak vissza. Beismerő vallomásokat csikartak ki a vádlottakból. Ennek szomorú következményeként százhúsz nőt és férfit küldtek máglyára.
Durva becslések szerint a boszorkányüldözés (javarészt a felvilágosult reneszánsz korszak) idején kilencmillió nőt, férfit és gyermeket végeztek ki, vagy kínoztak halálra a hamis vádak bűvöletében. –Gyerekeket is… öregeket… szipp LL --Természetesen, nem mindegyikük volt pogány. A boszorkányüldözés remek alkalmat kínált egyeseknek, hogy leszámoljanak politikai vagy családi ellenségeikkel, illetve azokkal, akiket irigyeltek. A hisztérikus gyűlölködés terjedésére és következményire tökéletes példa a felakasztott salemi boszorkányok (Angliában nem égették, hanem akasztották a boszorkányokat) esete (1692). Közülük vélhetőleg mindössze ketten, Bridget püspök és Sarah Good voltak a régi vallás hívei, a többiek a helyi egyházközösség oszlopos tagjainak minősültek, addig a sötét emlékű napig, amikor a hisztérikus gyereksereg „kikiabálta” őket.
No és a satanizmus? A boszorkányokat az inkvizítorok az ördög követőinek vélték. Igazuk volt? Nem. Noha sokan elhitték a vádat, attól az még hiedelem marad. A korai egyház mindenesetre páratlan szigorral bánt az új hívekkel. Nem elégedett meg a parasztok hitéletének irányításával, szerelmi szokásaikat és életmódjukat szintén befolyásolni akarta. Még a házaspárok szerelmi együttléteit is helytelenítette!
Nincs miért csodálkozni, ha a magánélet „szentségének” eltörlése, valamint az egyház más, durva beavatkozási kísérletei titkos lázadáshoz vezettek. –Még jó hogy! L --Az emberek –akkoriban már keresztények –képzeletét felülmúlta, hogy e mindent megtiltó zsarnok hatalmat a „szeretet isteneként” imádják, ezért megteremtették maguknak az ellenkező istenképet. Így kialakult a satanizmus, a kereszténység ellentétpárja, pontosabban gúnyrajza. Mindez az egyházi önkény elleni lázadásnak indult. A satanizmus istene természetesen maga a fő gonosz, a Sátán volt.
Az anyaszentegyház nem nézhette sokáig tétlenül a rebelliót. A satanisták katolikusellenesek voltak, akárcsak a boszorkányok, tehát mi sem volt egyszerűbb, mint a boszorkányságot azonosítani a satanizmussal.
A XVII. század vége felé a természeti vallás megmaradt képviselői illegalitásba kényszerültek. A rejtőzködést követő háromszáz esztendő alatt a boszorkányság minden formája eltűnt az emberek szeme elől. Ám kis csoportokban, gyakorta a családtagokból szervezett boszorkánygyülekezetekben fennmaradt a mesterség és a hit. –Hát igen… egy ilyen ősi vallás nem pusztul el olyan könnyen… J
A nyomtatás feltalálását követően a keresztény irodalom az aranykorát élte, s virult az üldöztetés teljes időszakában. Következésképpen a boszorkányságról szóló írások kivétel nélkül a katolikus egyház szemszögéből foglalkoznak a kérdéssel.
Angliában 1951-ben helyezték hatályon kívül a boszorkányok ellen hozott törvényeket. Dr. Gerald Brousseasu Gardner 1954-ben tette meg első kísérletét a boszorkányság felélesztésére. Mert a vallás ekkorra már haldokolni látszott. Ám a megmaradt boszorkány körök nem kívántak nyilvánosság elé lépni. Ki merné állítani, hogy az üldözésre soha többé nem kerülhet sor? Gardner mindenesetre nagyon sokat dolgozott a boszorkányság életben tartásáért… neki köszönhetjük, hogy feléledt a mesterség számos változata.
Amerikában már sok nyitott csoport létezik, akik szívesen fogadják az új jelölteket… --ám hogy hazánkban van-e ilyen, azt nem tudom. JL
A vallás óriási utat tett meg a szerény őskori kezdetek óta. A hitvilág másik elemi részecskéje, a boszorkányság, szintén. Közben megedződött, felnőtt a feladataihoz, világszerte elterjedt, végül törvényesen elismert eszmévé vált. Igen, a boszorkányság helyet követelt magának a múlt történelmében, amint megvan a helye a jelenben és a jövőben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése